Pár évvel ezelőtt, mikor még a társas élet rejtelmeiben éldegéltünk kettecskén, kötetlenül, mindenféle felelősség nélkül, szentül hittem, hogy a házasság még szebb, boldogabb és teljesebb életet ad számomra. Elképzeltem, hogy a férjem még boldogabbá tesz, imádni fogjuk gyermekünket és a legtökéletesebb család képében jelenünk meg. Ábrándoztam miként fogjunk tökéletes napjainkat tölteni, közös programokat szervezni, jövőnket dédelgetni, estéinket meghitt, csendes beszélgetésekkel gazdagítani.

  Az esküvő után a valóság átírta a szépen megálmodott filmet. A közösen áhított kötelék lassanként napi kötelességek képében belopakodott az életünkbe. Komolyan kellett venni minden lépést, minden közös tervet, jövőnk elrendezését. Éreztük, a házassági szerződés aláírásával  papíron is felnőttünk, nincs visszaút, férjhez és  feleséghez méltóan kell viselkednünk. Tudtuk, a főpróbának vége, itt a színdarab minden egyes előre megrendezett részletének tökéletesen le kell játszódnia. A hibalehetőséget le kellett szűkíteni a legkisebbre. A közösen elkészített hajónk csak úgy úszhat szép lassan, folyamatosan egy irányba, ha mindketten ugyanolyan erővel evezünk.

  Ennek érdekében mintha egyre többet vártunk volna el a másiktól. Itt kezdődött az igazi probléma. Legalábbis nálam. Mindig a férjemre vártam, talán mindent rá is hárítottam. Túlzottan is csak a saját problémáimmal voltam elfoglalva, minden mondatomba csak az ÉN, a SAJÁT életemet hangsúlyoztam. Figyelmem mindig csak a saját akaratomra irányult, az én elvárásaim és vágyaim kerültek kifejezésre. Egyre távolodtunk egymástól, különbözőségünk még inkább elmélyült. Mindketten csak a magunk igazát fújtuk.

  Fokozatosan kezdtem felismerni, hogy milyen egoista és önző módon viselkedem a házasság szent kötelékében, ahol két ember él, két embernek vannak kívánságai, gondolatai melyeket össze kell szőni. 

  Rá kellett jönnöm, ahhoz hogy kapjak, adnom is kell és legalább annyit, de inkább többet. Ne várjak el a másiktól bármit, ha én nem is teszem meg. Lassanként megváltoztam és szó nélkül kezdtem megtenni azokat a dolgokat, amiket tudtam, hogy a férjem szeretné, ha megtenném. Figyelmesebb és készségesebb lettem.

  Fokozatosan minden kezdett is megváltozni és a régi időkre, a házasság előtti életünkre emlékeztetni. Melegség áradt szét bennünk, ismét lestük a másik kívánságát és megtapasztaltuk a házasság meghitt kapcsolatát. Napról napra apró dolgokat értünk el közös erővel, ami újra lendületet adott kapcsolatunknak.

  Most már tudjuk, hogy hiába van az út kikövezve, ha vannak letérők rajta. Kéz a kézben kell sétálni  és akkor minden akadály legyőzhető. Igen sétálni. Nem sietni. Megélni minden egyes napot. De ehhez legfontosabb a szolgálatkészség. Egymás szolgálatába állni, szeretettel közelíteni egymás felé.